...

látod,hozzád szólok,mert láttam a végtelent,és a végtelenben minden álmomat a szemedben,és beléd szerettem,mintha az életem egy pillanat volna,

és mégis félek,mégsem merem hinni hogy te is tudsz engem így elfogadni és akarsz és tudsz így szeretni

akarok veled lenni és egymáshoz érni veled egy ölelésben egészen a csendig

talán elaludni akarok melletted

akarom h odabújhassak melléd és levethessek a magánnyal minden félelmet

álmodj velem kérlek

nem jó egyedül
 

félek hogy elfogynak megint a szavak a görcsös akarástól ahogyan mindent elmondanék.

nekem minden más volt már akkor is.tudom hogy hülyének néztek.és értem nekik miért voltam az. neki nem. és éreztem,ahogyan õ sem tud engem hová tenni....és nekünk elég volt akkor ennyi. mennyi gátlás volt ami elvett mindent. mégsem hiába.
 

hidd el kérlek,ahogyan történik,jó minden így. sodródunk a sorssal,és nem látjuk miért. de ha mélyre nézek,és nagyon akarok most lenni melletted hogy a füledbe súgjam,megszerettelek és akarom,hogy mindez ne csak képzelet legyen...
 

szeretném érteni a sorsot,persze,de valahogy mégsem tehetem ás átkozottul fáj és dühít ahogyan folyton keresztbetesz nekem,de ha megnyugszom egy pillanatra és úgy ahogyan van elfogadom,akkor látnom kell és érzem is:

minden kínom kellett ahhoz hogy most neked irjam ezt és beléd legyek szerelmes,és kellett ahhoz h igy reméljem hogy nem vagy érinthetetlenül hideg és akarjam hogy te is érezd ezt.

azon a régvolt nyáron még nem ismertelek,csak vágytam rád úgy hogy nem tudtam hogy téged kereslek. tudom hogy valahol belül érzed amirõl beszélek. azt a furcsa vágyat ami céltalannak tûnik és soha nem volt neki elég amit eddig kapott,és ezért nem éreztük soha azt hogy most maradéktalanul boldog vagyok.
 

ez a világ puszta megszokásból áll távol az igazi mától,ami talán az lenne hogy felvett álarcok és gátlások nélkül élnénk egymás mellett.