nem tudom hol kezdõdik a mese.
talán csak megszületik észrevétlenül
a szavak és gondolatok tûnõdõ szeretkezésében,
mintha félálomból aludnál el teljesen,
amíg szirmokat nem bont belõled az álom.
és lassan múló ívben táncol minden
ami igazán vagy ezen a láthatatlan határon.
 szellõ ébred benned, és mintha leveleken susognál harmatosan át,
 lassan leteszed az idõt
és kicsit a testet is,
 hogy ha lehet, valami tisztábbá változzál át.
 apró kék virágok
tartanak számtalan apró kék világot,
 és mint szelíd, mosolygó szemek,
várnak csendesen, hogy elvesszél bennük
és beléd szeressenek.
 itt még vannak titkok,
és az egyetlen lassan csituló zaj
mintha a szíved lenne és az erek,
ahogy lüktetnek benned egy imát,
 hogy mélyebbre vihessenek.
nézz csak,
befelé,
mélyebbre,
amíg csak lehet,
 hagyd hogy elengedjen a tudatod,
 és az idegeid is elfelejtsenek.
 mint falevél ringó,
 avarba hulló tánca,
ereszkedj bele belsõ éjszakádba.
milyen ha magadba ébredsz?
 milyen ha kérdezel és te válaszolsz?
ha hajnal vagy éjszakádban és közben magadba omolsz,
  és ha mennél, ha hinnél,
 csak engedd el magad,
és legyél csend egy kicsit,
csak néma áhítat.
érzed?
megérint isten a csendben,
 magadban,
amikor már nem is hiszed talán,
mert a hited annyira mély, öntudatlan és te vagy
és létezik benned isten
mint a szerelemben a remény
 vagy a gyümölcsben a mag.